A második világháborúban 1943. január 12-én a Don folyó melletti Uriv város közelében kialakított hídfőállásból a szovjet hadsereg ellentámadást indított. A következő napokban a magyar alakulatok igyekeztek megtartani állásaikat, azonban a harcokban egyre inkább felmorzsolódtak, és néhány nap alatt több mint százezer magyar katona halt meg, tűnt el vagy esett hadifogságba.
A 78 évvel ezelőtti doni katasztrófa hőseinek tiszteletére – a járványhelyzet miatt csupán jelképes – néhány fős emlékmenet indult a budakalászi emlékműtől Pomázra és Szentendrére. Az indulás előtt dr. Göbl Richárd polgármester és Kelemen László plébániai kormányzó, esperes atya köszöntötték az emlékmenetet szervező Magyar Tartalékosok Szövetsége Hagyományőrző Tagozatának tagjait. Az ünnepi beszéd és ima után a résztvevők megkoszorúzták a budakalászi Hősök Emlékművét, melyen a két világháború kalászi hőseinek nevei is olvashatók.
Dr. Göbl Richárd polgármester beszédét alább olvashatják:
Nem ünnepelni, emlékezni jöttünk!
Tisztelt Emlékezők!
Talán túlzás nélkül mondhatom, hogy az emlékezésünkben való elmélyülésben az Úristen is velünk van. A meteorológusok híradása szerint a jelenlegi dermesztő hideg levegő – katonaviselt emberként mondhatom – egykori bajtársaink Szibériában, névtelen sírokban porladó csontjai felől érkezett el hozzánk. Láthatatlan hírt hozott a holt hősök világából.
„Az ember és az emberiség életének láthatatlan törvénykönyveiben nincsenek véletlenek. Az évfordulóknak titokzatos jelentése van. Emlékeztetésre küldetnek és visszaintenek a föld egykori jövevényeire, akikre nemcsak a maguk mulandó órájának volt szüksége. Az idők megismétlődnek, a kimagasló emberek nem ismétlődnek meg. De azért a megismétlődő időkben mégis jelen vannak, azok számára, akik a rejtélyes összefüggések szemhatárát látják, azok számára, akik tudják, hogy az évfordulók titokzatos eljövetelek. Isten küldi azokat, mindig akkor, mikor a tévelygő embernek, avagy az emberiségnek szüksége van, hogy emlékezzék és megmentse önmagát.” Írja Tormay Cécile.
Már elenyésző lehet a száma azoknak, akik harcoltak a Don mentén, és a harcokat túlélve tértek haza. Talán közülük már senki sem él. A 78 éve történtek már nem az egykori események részesei által felidézhető múlt, hanem a történelem eseményei közé sorolódnak. A magam korosztálya még kicsi gyermekként találkozott rokonokkal, ismerősökkel, olyanokkal, akik honvédként részesei voltak a háborúnak. Ilyen volt a nagyapám is. Lélekemelő személyes történetekről is tudunk, amelyek a háború borzalmai ellenére se törték meg a magyar katona egyenes jellemét. Elegendő volt a parancs kiadása: A hazáért előre. Ők mentek a gránát és golyózáporban, mert a hazájuk ezt kérte tőlük. Őseik is ezt tették, génjeikben hordozták a haza szeretetét: ott voltak, a pozsonyi csatában, Muhi mezején, Mohácsnál, az egri várban, Rákóczi, Bem, Görgey zászlói alatt, a Don lövészárkaiban.
A hősök közül egyet személyesen is ismertem. A Piarista gimnáziumban Meggyes János tanár úr az orosz nyelvre tanított minket. Egy alkalommal megkérdeztük tőle, hol tanult meg oroszul. Azt válaszolta, hogy a szovjet hadifogságban. Tanár úr a háborúban lelkészként szolgált. Csak később tudtuk meg másoktól, hogy egységük szovjet fogságba esése előtt javasolták neki a menekülést, ő az válaszolta: Én a katonáimmal maradok.
Hőseink soha nem dicsekedtek bátorságukkal, mindig szerényen és csöndesen ültek a családi asztalnál, remélve, hogy fiaik, unokáik az általuk átélt borzalmaknak soha nem kell, hogy részesei legyenek. A háború évei alatt szinte nem volt olyan magyar család, amelyik ne gyászolta volna elesett szeretteit.
Tisztelt Emlékezők!
A doni tragédia véres valóságát mára az eltelt 78 év ködös homálya fedi. Halottaink hantjai a kietlen orosz pusztába simulva már csak az emlékeink szintjén állnak mementóként előttünk.
A mi feladatunk sem kicsi. Emlékeznünk és emlékeztetnünk kell, mert ahogy az írónő vallja, az emberiségnek szüksége van rá, hogy megmentse önmagát. Már homályos, de még meglévő emlékeinket meg kell, osszuk gyermekeinkkel, unokáinkkal, hogy a jövő nemzedéke is ápolja hőseink emlékét, gondozza sírjukat. Amely nemzet a halottait nem becsüli, az élőket sem tiszteli, múltja van, de jövendője nem lészen.
A két világháború között, Trianon árnyékában az ifjú házasokat szokásos volt a gyermekáldás vállalására emígyen bíztatni: „Egyet az Istennek, egyet a hazának, egyet a családnak”. Az emberek lelkében elevenen élt az Isten, haza, család fogalma.
Legyen ez a mi hitvallásunk is, hogy az idők végezetéig megőrizhessük Szent István reánk bízott örökségét.
Hőseink nyugodjanak békében! Emlékük fényes csillagként ragyogjon felettünk az égen, mi pedig ígérjük: Nem felejtünk!
Forrás: https://www.budakalasz.hu/emlekmenet-a-don-kanyar-aldozatainak-emlekere/