Don-kanyar. Röviden csak ekképp rögzült a köztudatban mindaz, ami 1942–1943-ban az akkori Szovjetunió elfoglalt területén a Magyar Királyi Honvédség ott harcoló sereg- és csapattesteivel történt.
Írta: Szakály Sándor
2022. január 12.
Don-kanyar. Ez az egy rövidke mondat sok tízezer halott, eltűnt, sebesült és hadifogságba került magyar honvéd és munkaszolgálatos emlékét hozza elő szinte minden esztendő január 12-én.
Ekkor emlékeznek ugyanis mindazokra – maholnap már három és fél évtizede folyamatosan – akik megjárták a „poklok poklát”, amint azt sok egykori túlélő emlegette. Mínusz 20–30 fok, nem igazán megfelelő ruházat, az ellenségénél gyengébb fegyverzet és apátia. Apátia, mert azok, akik már több hónapja a fronton voltak nem értették meg, hogy miért ők… Miért nem jön már a remélt váltás… Elvégre itt lenne az ideje… Ígérték is…
A háborúban azonban nehéz megtartani az ígérteket, főleg akkor, ha az ígéretek mások ígéretére alapoznak. Nem volt ez másként 1942–1943-ban sem.
Amikor 1942 januárjában a legmagasabb rendfokozatú és beosztású német katonai vezető – Wilhelm Keitel tábornagy – Budapesten tárgyalt a magyar miniszterelnök, külügyminiszter Bárdossy Lászlóval, a honvédelmi miniszter Bartha Károly szolgálaton kívüli vezérezredessel és Szombathelyi Ferenc vezérezredessel, a Honvéd Vezérkar főnökével, akkor azt ígérte, hogy a Szovjetunió elleni hadműveletekre a Német Birodalom rendelkezésére bocsátandó magyar katonai erőt megfelelő nehézfegyverzettel látják el, és a hadműveleti területre kivonulók számára az utánpótlást „német vonalon” biztosítják.
A keiteli ígéretek azonban csak részben „tartattak be”. A német vonalon történő ellátás, ami az élelmezést és az üzemanyag-utánpótlást is magában foglalta, gyengére sikeredett. A magyar katona, a közbeszédben baka – lett légyen a katona akár tüzér, gyalogos, műszaki vagy lovas fegyvernembéli – valahogy nem szerette meg a német kosztot. Nem ízlett neki a szárított főzelék, a műméz stb., inkább ette volna az otthon megszokottat, de ez olyan mennyiségben és minőségben soha nem állt rendelkezésre, a helyi beszerzés meg…
A hadműveleti területre kivonuló magyar királyi 2. honvéd hadsereg számára átadott páncéltörő lövegek nagy része nem a legjobb minőségű német gyártmány volt, hanem a korábbi „zsákmányanyagból” – belga, francia – átadott, kisebb kaliberű lövegek. A páncélosok részben a német gyártmányú Pz. III-asok vagy Skoda T 38-asok voltak. Igaz – és ez szolgáljon a németek mentségére – a győzelemre áhítozó fegyvertárs sem rendelkezett olyan tartalékokkal, hogy abból minden igényt kielégíthessen.
Amikor 1942. április 11-én a magyar királyi 2. honvéd hadsereg –amely magyar viszonylatban a legjobban felszerelt és ellátott volt – első alakulatai elindultak a szovjet hadműveleti területre, senki nem gondolta, hogy a kintlét/ottlét csaknem egyesztendős lesz.
A hadsereg parancsnokává 1940. március 1-jén kinevezett – akkor még altábornagyi rendfokozatban szolgáló – vitéz Jány Gusztáv vezérezredes jól képzett, tapasztalt katona volt. Komoly (I.) világháborús teljesítmény és harci/hadi tapasztalat állt mögötte. 1920 után vezérkari és csapatszolgálat, magasabb parancsnoki – vegyesdandár, hadtest, hadsereg – beosztások, jártasság a katonai közigazgatásban. Magyarország Kormányzója Katonai Irodájának főnökeként a magyar politikai és katonai elit szinte minden tagját személyesen ismerte. Mint a Ludovika Akadémia II. főcsoport volt parancsnoka, tisztában volt a Magyar Királyi Honvédség tisztikarának felkészültségével, a haza iránti elkötelezettségével. Megkérdőjelezhetetlen hűség a Legfelsőbb Hadúr – Horthy Miklós kormányzó – iránt és mély vallásosság, evangélikusként.
Jány Gusztáv – ahogy a magyar politikai és katonai vezetés tagjai is – csak 1942 májusában szembesült azzal a ténnyel, hogy a remélt „megszálló feladatok” helyett a mintegy kétszázezer fős, honvédekből és munkaszolgálatosokból álló hadsereg a nyárra tervezett nagy német támadás résztvevőjévé válik.
És így is történt. Kimerítő előrenyomulás kisebb-nagyobb összecsapásokkal, majd súlyos hídfőharcok a Don partján.
1942 késő őszétől már minden a majdani télről szólt. Védőállásokat kiépíteni, műszaki anyaggal erősíteni azokat. Fegyver, lőszer, élelmiszer- és üzemanyag-utánpótlást és minél több, a műszaki munka elvégzésére alkalmas munkaszolgálatos alakulatot kérni.
A hadseregparancsnok kérései azonban csak részben nyertek meghallgatást. Nem igazán volt miből és nem volt hogyan… Az utánpótlás gyakorlatilag csak egy egyvágányú vasútvonalra volt „felfűzve”, amelyet – ahol csak lehetett – rongáltak a partizánok, és a kirakodási helyek sok tíz kilométerre voltak az első vonalaktól, amelyek kiterjedése mintegy 200 kilométernyi volt.
200 kilométer, 200 ezer katona és munkaszolgálatos. Elegendő lehetett-e ez? A kérdésre az egyértelmű választ a szovjet Vörös Hadsereg 1943. január 12-én és 14-én megindított támadása adta meg: nem.
Ennek ellenére a magyar királyi 2. honvéd hadsereg katonai és munkaszolgálatosai emberfeletti teljesítményt nyújtottak. Kitartottak szinte a végsőkig. Teljesítették a parancsot, és „nem veszítették el a becsületüket”, amely Jány Gusztáv 1943. január 24-én kiadott Hadseregparancsa szerint elveszíttetett.
Amikor a parancsnok megismerte katonái teljesítményét, a túlerő előretörésének lassítását és ezzel nem kevés magyar, német, olasz és román katonai számára biztosítva a túlélést, megkövette őket.
Fejet hajtott az elesettek, megsebesültek, eltűntek és hadifogságba kerültek előtt. Ez a főhajtás jár ki mindazon katonáknak, munkaszolgálatosoknak, akik egykoron – akár azonosultak a háborús célokkal, akár nem –, teljesítették a kötelességüket, mert esküjük arra kötelezte őket.
Az eskü pedig minden korban és minden haderőben szent és kötelező. Aki azt megszegi, megvetés tárgyává válik, az pedig – ahogy mondták egyesek – talán még a halálnál is rosszabb.
Amikor minden év január 12-én a Don folyó menti harcok hősi halottaira, áldozataira emlékezünk, ne feledkezzünk meg arról, hogy nemcsak ott és nemcsak akkor veszítették életüket magyar katonák, akik a hazaért harcolva áldozták fel magukat. A másutt elesettekre is kötelességünk emlékezni, őrizni kell az emléküket, szóban, írásban, megsárgult fényképek és tábori levelezőlapok segítségével egyaránt.
A világ – ahogy a szerencse is – forgandó, a politikai rendszerek változnak, de a haza mindig haza marad. Ezt kell(ene) szem előtt tartanunk valamennyiünknek, mindig és mindenkor. Akkor is, amikor – és ami előtt – ítéletet mondunk azokról, akik már nem védhetik meg magukat. Ítélni, elítélni könnyű. Helytállni a legnehezebb időkben sokkal nehezebb.
A kötelességtudat, a becsület és a bajtársiasság segítheti át a katonát a legnehezebb helyzeteken is. És hogy ez valóban így legyen, ahhoz szükséges, hogy mögöttük álljon a megvédendők támogatása, szeretete és bátorítása. Ezek nélkül sem a múltban, sem a jelenben…
Több mint három és fél évtizede néma főhajtással emlékeznek a magyar társadalom tagjai a szomorú, tragikus eseményekre, az 1943 januárja és áprilisa között elesett, eltűnt mintegy 42 ezer magyar katonára és munkaszolgálatosra, a valamivel több mint 28 ezer sebesülten hazatértre és 26 ezer szovjet hadifogságba került és ott döntő többségében elhunyt katonára és munkaszolgálatosra. Mert ők valamennyien a mieink voltak, megilleti őket a tisztelet, az emlékezés és a tisztelgő néma főhajtás!
A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója
Forrás: https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/20220112-nema-fohajtas