„Ahol a hősöket nem felejtik, mindig lesznek újak”
A II. világháború névvel, vagy név nélkül eltemetett hősei napjainkban is tiszteletet érdemelnek.
Nem lehet elfelejteni az egyszerű emberekből besorozott katonákat, édesapákat, fiatal férfiakat, így azokat a magyar embereket, katonákat, munkaszolgálatosokat sem, akik 1942–43 telén a Szovjetunió lövészárkaiban élték meg a háború borzalmait és próbálkoztak meg a lehetetlennel; a Vörös Hadsereg feltartóztatásával.
Erre emlékezik 80 év távlatában a Magyar Tartalékosok Szövetsége DON-80 elnevezésű emléktúrája és rendezvénysorozata, mely a mai napon Domaszékre is elérkezett.
A megemlékező menet gerincét a 46. Heim Géza Területvédelmi Zászlóalj hivatásos, szerződéses és tartalékos katonái képezték, melyet Rajos István főhadnagy úr vezetett, aki egyben a kiképzőszázad parancsnoka is.
A Szeged-Domaszék-Mórahalom túraútvonal résztvevői között MATASZ képviselői és civilek is részt vettek, akiket menetelésük során, a MATASZ Domaszéki Járási Szervezet tagjai – Domaszék Nagyközségi Önkormányzat támogatásával – megvendégeltek. Kis pihenő után a Köztársaság téri II. Világháborúban elhunytak emlékére emelt hősi emlékmű koszorúzása következett, ahol megemlékező beszédet mondott Sziráki Krisztián polgármester úr.
Az eseményt megtisztelte jelenlétével Nagy László őrnagy úr és Kocsis István ny. rendőr alezredes úr is, akik szintén a gyalogló menetet erősítették támogatásukkal és részvételükkel Domaszék polgármesterével együtt.
„Hogyan is történhetett ez?” – kérdezte Sziráki Krisztián, aki a II. Magyar Hadsereg halálmenetét katasztrófának nevezte. A történelem, a katonák családjaikhoz írt leveleiből merítette az akkori események mozzanatait, melyeknek közös vonása a kilátástalanság, ugyanakkor a sorokban felcsillan a hit és a család szeretete, hiszen csak az utóbbiak támogatták a katonák lelkét, szívét és adtak nekik erőt a mindennapok kihívásaival szemben, hiszen másuk sem volt. Katona nagyapja 1948. 04. 15-én kelt levelének néhány sorát idézte fel a polgármester, aki ugyan nem a DON-kanyarban történt események részese volt, hanem az azt követő szovjet munkatáborok borzalmait élte át és élte túl. Az a néhány sor amit felolvasott belőle, hűen tükrözte az akkori érzéseket, melyeket a katonák tápláltak családjaik iránt. Elmondta, hogy akkoriban ezek a levelek a katonák legnagyobb kincsét alkották, melyeket a szívük fölé helyeztek. A mai nap reggelén ő is a szíve fölé rakta nagyapja levelét, hogy átérezhesse eme hatalmas kincs érzését. Megható és megrendítő is volt egyben ez az emlék. Dudás Ferenc százados úr, a Magyar Honvédség Kinizsi Pál 30. Páncélozott Gyalogdandár református lelkésze elmondta és aláhúzta, hogy az előző és az azt megelőző generációnak is szembesülnie kellett a háború borzalmaival. A mi életünk egy kegyelmi időszak, hiszen sem nekünk, sem a szüleinknek nem kellett szembenézni ezekkel a borzalmakkal, melyeket az elődeink átéltek.
Az elhunytak emléke legyen áldott örökkön örökké – kívánta beszédében.
Az emberi veszteségekről a mai napig eltérő számokat lehet hallani. Vannak történészek, akik 100-120 ezer főben, és vannak újabban, akik ennél kevesebb 50 ezer fő körül jelölik meg a halottak számát. Az tudni lehet, hogy nagyon sokan tűntek el a nagy szovjet síkságon, vagy kerültek szovjet hadifogságba és haltak meg a Don kanyarban, távol a hazájuktól. A jelenlegi ismeretek szerint kijelenthető, hogy a II. Magyar Hadsereg felkészültségében és felszereltségében nem volt alkalmas arra, hogy a nagyhatalmak által megvívott háborúban bármilyen szerepet vállaljon – mondják ki felelősen hadtörténészek, katonai szakértők. A történészek szerint egyre több leírás támasztja azt alá, hogy a harcok területére visszaköltöző lakosság tisztelettel eltemette a katonáinkat, és ezt önként emberbaráti szeretetből tették. Talán remélve és bízva abban, ha a fiaikat, férjeiket éri ugyanilyen sors magyar területen, cserében a magyar asszonyok ugyanígy tesznek szeretteinek nyughelyének ápolásában.
