1942 tavaszán mintegy 200 ezer magyar katonát küldtek ki a Don-kanyarba, de már novemberben döntöttek arról, hogy további 45-50 ezres kontingenst szállítanak ki a katonák egy részének leváltására. A váltás megszervezése az 1943. január 12-ei, a szovjet Vörös Hadsereg támadásának időpontjával esett egybe, így ennek következtében a 250 ezer fős 2. magyar hadsereg kötelékéhez tartozó honvédek és munkaszolgálatosok közül a harcok folyamán mintegy 125-130 ezren estek el, sebesültek meg, vagy estek fogságba.
Az első magyar kontingens 1942. július 7-én érte el a Dont, ahol védelembe mentek át a Voronyezs és Pavlovszk közötti 208 kilométernyi szakaszon. A 2. hadseregben magas volt a tartalékosok aránya, a létszám 20 százalékát nemzetiségiek, főleg románok és ruszinok, 10 százalékát pedig zsidó és baloldali munkaszolgálatosok adták. A fegyverzet és felszerelés hiányos és korszerűtlen volt. A nyár folyamán a folyó nyugati partján megmaradt szovjet hídfők felszámolására tett sikertelen kísérletek során mintegy 26-27 ezer magyar katona vesztette életét. A tisztikar 20 százaléka, a legénység 15 százaléka és a munkaszolgálatosok 6 százaléka esett el, halt meg, került hadifogságba vagy sebesült meg október 1-jéig. A beígért fegyverzet és felszerelés a tél beálltával sem érkezett meg a németektől, akik 1942 novemberében a sztálingrádi csata miatt elkezdték csapataik kivonását a doni térségből.
A szovjet Vörös Hadsereg 1943. január 12-én, 30-35 fokos hidegben az arcvonal északi részén, az urivi hídfőből kiindulva áttörte a magyar vonalat és 8-12 kilométer mélyen hatoltak előre, majd január 14-én délen, a scsucsjei hídfőben 50 kilométer szélességben törték át a védelmet. A német hadvezetés nem vetette be az arcvonal ezen részén állomásozó egyetlen tartalékát, de a visszavonulást is megtiltotta. Jány Gusztáv vezérezredes ragaszkodott a parancshoz, így a magyar katonáknak az orosz és a német katonákhoz képest hiányos felszerelésben, többszörös túlerővel szemben, fagyban, embertelen körülmények között kellett tartani magukat.
Január 16-ára a három részre szakított 2. magyar hadsereg arcvonala felbomlott. Jány január 17-én hajnalban rendelte el az alakulatok visszavonását, de az elvágott, német 2. hadsereg alárendeltségébe került III. hadtest tovább harcolt. Ezt a hadtestet február 1-jén – miután sem ellátmánya, sem fegyverzete nem maradt – a később szovjet hadifogságba esett parancsnok, Stomm Marcell feloszlatta, s pár ezer katona kijutott a szovjet gyűrűből. A gyakorlatilag már nem létező 2. magyar hadsereg zöme 1943. január 24-én „vált ki az arcvonalból”, a III. hadtest azonban csak február 2–4. között tudott kitörni a szovjet gyűrűből. 1943. január 12-én törték át a szovjet alakulatok a magyar arcvonalat a Don-kanyarban.
Most, 80 év múltán az ország több pontján is megemlékező túrákat rendeznek, így a rendezvények sorában a hagyományokhoz híven az Iraki NATO misszióban (NMI) egyéni szolgálatot teljesítő magyar katonák is emlékmenet keretében tisztelegtek a hazájukért életüket áldozó és a harcokat túlélt hősök emléke előtt. Az emlékmenetben a bajtársiasság példájaként kegyeletüket leróva a misszióban szolgálatot teljesítő albán, bolgár, britt, holland, lengyel, német, olasz, spanyol és, török nemzetiségű katonák is részt vettek. A megemlékezés keretében Bagi László ÖMT ezredes, a MATASZ Pest Vármegyei Szervezet alelnöke, a kontingens rangidős tisztje rövid beszédet mondott, majd gyertyát gyújtottak a misszió emlékfala előtt, ezt követően pedig a közös menet során beszélgetések keretében emlékeztek meg a háborúban elesett magyar katonákról.
Zárásként Bagi ezredes egy-egy emléklappal köszönte meg a misszió tagjainak az emlékmeneten való részvételt.
Szöveg: dr. Vartmann György alezredes
Képek: Bagi László ÖMT ezredes és Tóth Zoltán ftörm.
